élünk, amit gyakran úgy érzi, mint egy bibliai szörnyű idő, amelyet tömeges kihalások, mély recessziók, járványok, éghajlati vészhelyzetek, egyenlőtlenség és örökké háborúk jellemeznek. De egy dolog, legalább, jobb lett. Több mint 1 milliárd ember menekült meg a mélyszegénységből—olyan sokan, olyan gyorsan, hogy a világ egy évtizeden belül kijelentheti a nélkülözés e legszomorúbb formájának végét. “A globális szegénységi ráta most alacsonyabb, mint valaha a történelem során” – érvelt Jim Yong Kim, a Világbank volt elnöke. “Ez korunk egyik legnagyobb emberi eredménye.”

vagy talán nem. Philip Alston, a leköszönő ENSZ szegénységgel és emberi jogokkal foglalkozó különmegbízottja a világ vezetőihez intézett megrovásban úgy érvel, hogy a globális szegénység felszámolására tett erőfeszítések kudarcot vallottak. Most több ember él nélkülözésben, mint két évtizeddel ezelőtt. “Egy évtizedet pazaroltunk a szegénység elleni küzdelemben, a helytelen diadalizmussal blokkolva azokat a reformokat, amelyek megakadályozhatták volna a világjárvány legrosszabb hatásait” – írta Alston utolsó jelentésében.kinek van igaza: Alstonnak vagy Kimnek? A pesszimista érvet nehéz megfogalmazni, ha a nyers, címsorszámokat nézzük. A globális szélsőséges szegénységi ráta 36 százalékról 1990-ben 10 százalékra csökkent 2015-ben; a szegények száma 2 milliárdról 700 millióra csökkent. De Alston úgy véli, hogy ha csak ezekre a számokra összpontosít, a világ megtéveszti önmagát.

olvasd el: erkölcsi érv a pénzadományozás mellett

A Világbank közgazdászai és az ENSZ különleges előadója közötti megosztottság bizonyos értelemben technikai jellegű, hogy hol kell meghatározni a szegénységi küszöböt. Fontosabb értelemben értelmezik, hogy a fejlődés gyors vagy lassú volt – e, és hogy a mai globális szegénység dicséretes vagy tragikus.

Bővebben ettől az írótól

Ez az igen-és nem-de birodalma, nem pedig közvetlen cáfolatok. A szélsőséges szegénység gyorsan csökkent, de a szélsőséges szegénységi küszöb nagyon alacsony: az alatta élő személy legfeljebb 1 dollárt költ.Naponta 90, sok szegény országban elég keményítő, néhány gyümölcs és zöldség, szakácsolaj, egy kis fehérje, és ennyi-semmi sem marad a közművekre, az oktatásra, az egészségügyre, a közlekedésre vagy a vagyontermelő eszközökbe történő befektetésre, például tehénre vagy motorkerékpárra. Ez a szegénységi küszöb “megdöbbentően alacsony életszínvonalat jelent, jóval a méltóságteljes élet ésszerű felfogása alatt”—állítja Alston-ez katasztrofális-nyomorúsági intézkedés, nem szegénységi intézkedés. Hangsúlyozza a napi 3,20 dolláros és 5 dolláros haladás hiányát.Napi 50 szegénységi küszöb is. A világ fele kevesebből él, mint az utóbbi szám.

Alston vitatja azt a tényt, hogy a Világbank extrém szegénységi küszöbe abszolút mérték, nem relatív: meghatározza a határt, és látja, hogy hány ember lépi át országonként, ahelyett, hogy a szegénységi küszöböt a medián jövedelemhez rögzítené, országonként. De “a relatív szegénység az, ami igazán számít ezekben a napokban,” mondta Alston, mivel megragadja a társadalmi kirekesztést, és az a mód, ahogyan napi néhány dollárból élni nagyobb kihívást jelent a közepes jövedelmű országokban, mint Indiában és Kenyában, mint az alacsony jövedelmű országokban, mint Afganisztánban és Csádban. “Egy szegényebb országban-magyarázza maga a bank-a munkaerőpiacon való részvételhez csak ruhára és élelmiszerre lehet szükség, míg egy gazdagabb társadalomban valakinek internet-hozzáférésre, szállításra és mobiltelefonra is szüksége lehet.”

a bank azt is elismeri, hogy a globális szélsőséges szegénységi küszöb alacsony. Ez létrehozott egy intézkedés, amely magában foglalja a relatív szegénység, és termel számít a $3.20-a-nap és $5.50-a-nap vonalak. Közgazdászai, kutatói és programszakértői hangsúlyozzák, hogy a szélsőséges szegénységi küszöb fölé emelkedni nem garancia az alultápláltságra, a visszamaradt növekedésre, a korai halálra vagy a nyomor bármely más szörnyű következményére.

de Alston legellentmondásosabb és legfontosabb érve az, hogy a hangsúly a haladás ellen mért $1.90—egy nap—a prevalenciája “minden egyre jobb” érvek által Davos típusok, mint Bill Gates és Steven Pinker-akadályozta haladás felé valódi szegénység felszámolása, és felé polgári jogok, társadalmi befogadás, és az alapvető életszínvonal mindenki számára. “Azzal, hogy ilyen erősen támaszkodhatnak a Világbank zászlóshajójára, azt mondhatják:” Nézd, a haladás következetes volt. Nagyon jól megvagyunk” – mondta Alston. “Ennek az a következménye, hogy a neoliberalizmus diadala nagyon jelentős előnyöket hozott a szegények számára. A valóságban ez nem így van.”

olvasd el: hány ember a világon valójában szegény?

mi lenne, ha a világ vezetői és a multilaterális intézmények az 5,50 dolláros vonalra összpontosítanának, vagy a szegénység olyan intézkedéseire, amelyek megragadják a társadalmi kirekesztést és a relatív nélkülözést? Mi lenne, ha a címlapsztori az lenne, hogy a világ fele még mindig kétségbeesetten szegénynek minősül, és a szegénység fejszámai továbbra is makacsul magasak tucatnyi országban? Mi lenne, ha a történet nem arról szólna, hogy sikeresek vagyunk, hanem hogy kudarcot vallunk?

Ez a történet nem fogja megragadni az összes jót, ami történt a csecsemőhalandóság arányának csökkenése, az iskolai beiratkozások számának növekedése és az alultápláltság csökkenése szempontjából. De felelősségre vonná a világot azért a tényért, hogy a szegénység mindig és mindenhol választás kérdése. Alston véleménye, és szükséges, az, hogy a világ nem várhatja meg a gazdasági terjeszkedést, hogy az embereket a szegénységi küszöb fölé emelje. Nem számíthat kereskedelmi megállapodásokra és infrastrukturális projektekre, valamint a GDP növekedési ütemének 2,3 százalékról 3,2 százalékra történő ketyegésére. A kormányok közvetlen beavatkozására van szükség, amilyen gyorsan csak lehet, hogy felszámolják az egyenlőtlenséget, és biztonsági hálókat építsenek ki, még a legszegényebb helyeken is.