az elbeszélő megmagyarázhatatlanul egy komor és örömtelen városban, a “szürke városban” találja magát, ahol folyamatosan esik, még beltérben is, ami vagy pokol, vagy Purgatórium attól függően, hogy ott marad-e vagy sem. Végül talál egy buszmegállót azok számára, akik kirándulásra vágynak egy másik helyre (a rendeltetési hely később kiderül, hogy a menny lábánál van). Sorban áll a buszra, és meghallgatja az utastársai közötti vitákat. Ahogy várják a busz érkezését, sokan undorodva kilépnek a vonalból, mielőtt a busz felhúz. Amikor megérkezik, a buszt Jézus Krisztus alakja vezeti, akiről később megtudjuk, hogy az egyetlen elég nagy ahhoz, hogy biztonságosan leereszkedjen a pokolba. Miután a néhány megmaradt utas beszállt, a busz felfelé repül, a járdáról a szürke, esős égbe.

a felszálló busz kitör az esőfelhőkből egy tiszta, hajnal előtti égboltba, és ahogy emelkedik, az utasok teste normál és szilárd állapotból átlátszóvá, halványsá és gőzszerűvé változik. Amikor eléri rendeltetési helyét, a busz utasairól – beleértve az elbeszélőt is – fokozatosan kiderül, hogy szellemek. Bár az ország, amelybe kiszállnak, a legszebb, amit valaha láttak, a táj minden vonása, beleértve a vízfolyásokat és a fűszálakat is, önmagukhoz képest elképesztően szilárd: óriási fájdalmat okoz nekik a fűben járni, amelynek pengéi áthatolják árnyékos lábukat, és még egyetlen levél is túl nehéz ahhoz, hogy bárki felemelje.

ragyogó alakok, férfiak és nők, akiket a Földön ismertek, azért jönnek, hogy találkozzanak velük, és arra buzdítsák őket, hogy térjenek meg, és menjenek a mennybe. Azt ígérik, ahogy a szellemek haladnak előre és felfelé, hogy szilárdabbá válnak, és így egyre kevesebb kellemetlenséget éreznek. Ezek a figurák, akiket “szellemeknek” neveznek, hogy megkülönböztessék őket a szellemektől, felajánlják, hogy segítenek nekik a hegyek és a napfelkelte felé vezető úton.

szinte az összes szellem úgy dönt, hogy inkább visszatér a szürke városba, különféle okokat és kifogásokat adva. A könyv érdeklődésének nagy része abban a felismerésben rejlik, hogy felébreszti azoknak a kifogásoknak a hihetőségét és ismerősségét – valamint a soványságát és önámítását -, amelyeket a szellemek nem hajlandók elhagyni, még akkor sem, ha ez a “valóságba” és az “örök örömbe”vezetné őket. Egy művész megtagadja, azzal érvelve, hogy meg kell őriznie festészeti iskolájának hírnevét; egy keserű cinikus azt jósolja, hogy a menny trükk; egy zaklató (“Nagy Ember”) megsértődik, hogy olyan emberek vannak, akik szerinte alatta vannak; egy zsémbes Feleség dühös, hogy nem engedik, hogy uralja férjét a mennyben. Azonban egy ember megrontotta a földön vágy, amely lovagol a szellem formájában egy csúnya gyík, lehetővé teszi egy angyal, hogy megöli a gyík, és lesz egy kicsit szilárd, és utazások előre, ki a narratíva.

az elbeszélő, egy író, amikor él, találkozik az író George MacDonald; az elbeszélő üdvözli MacDonald, mint a mentora, mint Dante tette, amikor először találkozott Virgil az Isteni Vígjáték; és MacDonald lesz a narrátor útmutató az ő útja, ahogy Virgil lett Dante. MacDonald elmagyarázza, hogy lehetséges, hogy egy lélek úgy dönt, hogy a mennyben marad, annak ellenére, hogy a szürke városban volt; az ilyen lelkek számára a menny jósága visszafelé fog működni az életükben, még a legrosszabb bánatukat is örömsé változtatva, és a földi tapasztalataikat a menny meghosszabbításává változtatva. Ezzel szemben a pokol gonoszsága úgy működik, hogy ha egy lélek a szürke városban marad, vagy visszatér oda, még a földi életből emlékezett boldogság is elveszíti értelmét, és a lélek földi tapasztalata visszamenőleg pokollá válik.

a szellemek közül kevesen veszik észre, hogy a szürke város valójában pokol. Valóban, ez nem sokban különbözik attól az élettől, amelyet a Földön éltek – örömtelen, barátságtalan és kényelmetlen. Csak örökké tart, és egyre rosszabb lesz, néhány karakter suttogva félelmét az” éjszakától”, amely végül eljön. MacDonald szerint, bár lehetséges elhagyni a poklot és belépni a mennybe, ehhez el kell fordulnia a dédelgetett gonosztól, amely a pokolban hagyta őket (bűnbánat); vagy ahogy Lewis ábrázolja, magában foglalja a végső és szüntelen örömöt. Ezt szemlélteti egy áldott nő találkozása, aki azért jött, hogy találkozzon férjével: csillogó kísérők veszik körül, miközben ő láthatatlanná zsugorodik, miközben egy galléros tragédiát használ – a mások önbűnöző érzelmi zsarolásának tartós használatának képviselője -, hogy beszéljen érte.

MacDonald lekuporodik a narrátorral, hogy egy apró repedésre nézzen a talajban, amelyen állnak, és elmondja neki, hogy a busz egy nem nagyobb repedésen jött fel, amely magában foglalta a hatalmas szürke várost, amely valójában olyan apró, hogy láthatatlan a Mennyország és a valóság hatalmasságához képest.

az elbeszélő kérdésére válaszolva MacDonald megerősíti, hogy amikor erről ír: “természetesen el kell mondanod nekik, hogy ez egy álom!”A vége felé, a narrátor kifejezi a terror és gyötrelem fennmaradó szellem az advent a teljes hajnal a mennyben, összehasonlítva a súlya a napfény egy szellem, mintha nagy blokkok esik az ember teste (ezen a ponton alá könyvek felébreszteni).

az álom témája párhuzamos a zarándok előrehaladásával, amelyben a főszereplő az ítélet napjáról álmodik a tolmács házában. A sakkképek használata, valamint az álomelemek megfeleltetése az elbeszélő ébrenlétének elemeivel Alice Csodaországban és a tükörben való kalandjaira emlékeztet. A könyv azzal zárul, hogy az elbeszélő a mennyei álmából a háborús Nagy-Britannia kellemetlen valóságába ébred, tudatosan utánozva a zarándok haladásának “első részét”, amelynek utolsó mondata: “tehát felébredtem, és íme: álom volt.”