Törökország és Ausztria között

a 14.és 18. század között Moldva és Walachia román fejedelemségei a keleti ortodox vallási és kulturális világ részeként fejlődtek ki: egyházi hűségük a Konstantinápolyi patriarchátushoz tartozott; fejedelmeik a Bizánci császárokat utánozták, írott törvényeiket Bizánci kódexekből merítették; gazdaságuk Agrár volt, társadalmuk vidéki; művészetük és irodalmuk pedig a keleti vallási és didaktikai mintákat követte. A románok azonban olyan tulajdonságokkal is rendelkeztek, amelyek megkülönböztették őket szomszédaiktól, és nyugat felé vonzották őket: a latinból származó nyelvet beszélték, és a rómaiakat ismerték el őseiknek.

közel négy évszázados török uralom a 15.és 19. század között megerősítette a románok keleti kötődését. A fejedelemségek alig értek el függetlenséget, mint hogy kénytelenek voltak szembenézni az oszmán seregek könyörtelen előrenyomulásával Délkelet-Európába. A románok azzal, hogy elismerték a szultán fennhatóságát és éves adót fizettek neki, elkerülték a közvetlen beolvadást az Oszmán Birodalomba. A románok így megőrizték politikai intézményeiket, törvényeiket és társadalmi struktúrájukat, és elkerülték a muszlimok tömeges betelepítését a földjükre.

a fejedelemségek autonómiáját csak a 18.század elején veszélyeztették komolyan. A fejedelmek folytatták saját külpolitikájukat (bár az ilyen fellépés megsértette hivatalos vazallus státuszukat), sőt törökellenes koalíciókhoz is csatlakoztak az oszmán uralom eldobása érdekében. Walachiai bátor Mihály (1593-1601) uralkodása jelentette a román autonómia csúcspontját. Annak érdekében, hogy segítse az oszmánok kiűzését Európából, Mihály csatlakozott az európai hatalmak Szent Ligájához és a pápasághoz; így visszanyerte teljes függetlenségét, sőt uralma alatt egyesítette Moldvát és Erdélyt. De a koalíció felbomlása véget vetett rövid sikerének, mivel a románok túlerőben voltak ahhoz, hogy egyedül álljanak az Oszmánokkal szemben.

Az oszmán fennhatóság legsúlyosabb terhe nem politikai, hanem gazdasági volt. A sarc folyamatosan emelkedett, és mindenféle áru—gabona, juh és fűrészáru—iránti igény nem ismert határokat. Az oszmánok különösen nagyra értékelték a búzát, és a 16.század végére Konstantinápoly a fejedelemségek ellátásától függött.

Az oszmán uralom a 18.században érte el csúcspontját az úgynevezett Phanariot-rezsim alatt. A román fejedelemségek ma már a birodalom létfontosságú katonai védőbástyái voltak, mivel Oroszország és a Habsburg Monarchia könyörtelenül nyomult a határai ellen, és az Oszmán tisztviselők úgy döntöttek, hogy az őshonos fejedelmeket felváltják a Konstantinápoly Phanar körzetéből származó görög vagy hellenizált családok tagjaival, akik bőségesen bizonyították hűségüket a szultán iránt. Ennek következtében a fejedelemségek autonómiája drasztikusan lecsökkent, a sarcfizetés és az ellátmányszállítás rohamosan emelkedett. A görög befolyás az egyházban és a kulturális életben kiterjedt, annak ellenére, hogy a bennszülött bojárok (nemesek) és az egyháziak ellenálltak. Ennek ellenére a Phanariot hercegek közül sokan képesek és előrelátóak voltak: 1746-ban Walachia, 1749-ben pedig Moldva hercegeként Constantin Mavrocordat eltörölte a jobbágyságot, és Alexandru Ipsilanti Walachia (uralkodott 1774-82) kiterjedt közigazgatási és jogi reformokat kezdeményezett. Alexandru felvilágosult uralkodása egybeesett a gazdasági és társadalmi élet finom változásaival, valamint új szellemi és intellektuális törekvések megjelenésével, amelyek a Nyugatra és a reformra mutattak.