Az Arthur király legendája egyike azoknak a történeteknek, amelyek olyan régóta léteznek, és olyan sokszor elmesélték, hogy többé-kevésbé megteheted, amit akarsz, mint a Robin Hood vagy a Superman történetei. A BBC legutóbbi Merlin sorozata őrült buddy-cops-in-fantasyland show-vá tette; Guy Ritchie új Arthur király: a kard legendája egy új szuperhős-in-all-but-name franchise indítópultjaként használja.

Ez nem feltétlenül jó dolog. Ritchie Arthur királya megbotlott a pénztárnál, és néhányan azt sugallták, hogy ez azért van, mert a mai közönségnek nincs semmi az Arthur-legendában. Van egy olyan érzés, hogy a történetet olyan gyakran forgatták és mesélték el, hogy semmi sem maradt belőle, hogy felfedezzük a kollektív mentális képünket egy magas szőke srácról, koronával és karddal.

de van valami odakint, ami érvet ad az Arthur-legendának, mint egy jelentéssel bíró történetnek, amely a modern közönség számára lenyűgöző: T. H. White az egyszer és jövő király, 1958-ban írták. White a második világháború utáni közönségnek írt, de könyvének van egy életereje és világossága, ami ma sürgős és fontos olvasmány.

saját múltjának démonaiból fájdalmasan merítve White az Arthur — legendát használja a háborúról és a hatalomról, valamint az erőszakos erő megfelelő használatáról-állami szinten és egyéni szinten. És az egész az ő legvilágosabb és legszebb prózájával van megírva.

az egyszer és jövő király hatalmas része egy kiterjesztett politikai allegória

ha gyermekként olvasod a kardot és a követ, és azóta nem térsz vissza rá, vagy ha láttad a Disney filmet, meglepődhetsz, amikor azt mondom, hogy ez egy kiterjesztett politikai allegória. De ez — különösen a felülvizsgált formában tart, mint az első könyv az egyszer és jövő király, az a rész, amely magában foglalja Arthur király gyermekkori, mint a vidáman homályos árva fiú szemölcs. (White először 1938-ban jelentette meg a kardot a kőben önálló gyermekregényként, majd átdolgozta, hogy bekerüljön az egyszer és jövő király.)

A kard a kőben Wart politikai nevelésének története, amely abban a formában jelenik meg, hogy Merlyn különféle állatokká változtatja, és látja, hogyan irányítják a dolgokat. Ez mind nagyon bájos, örömteli és felidéző — és a lényege, politikai.

halként a háború megtanulja az abszolút monarchiát; hangyaként megtanulja a totalitárius kommunizmust. Wart ideálja a csendes-óceáni és játékos libák (nem, nyugodtan mondhatjuk, az észak-amerikai kanadai libák, akik bármi más, mint a Csendes-óceán), és miközben fantáziál a lovagiasság pompájáról és dicsőségéről, nem tudja elviselni a hangyák végtelen, értelmetlen háborúit.

tehát a könyv további részében, miután királlyá válik, Arthur egy olyan politikai rendszer megtalálásának szenteli magát, amely megszünteti a feudális hatalom brutális túlzásait, és annak “hatalma helyes” etoszát. Először megpróbálja a lovagjai erőszakos vágyait a lovagiasság divatos ideáljába terelni, hogy megvédje az ártatlanokat és megmentse a tisztákat. Később megpróbálja a vallási küldetésekre összpontosítani, később pedig bemutatja a polgári jog innovációját.de minden Arthur tett ellenére Camelot egyre közelebb kerül a modernitás dekadenciájához és öntudatos iróniájához. Minden rendszer, amelyet Arthur létrehoz, csak a legrosszabb lovagjait hívja meg, hogy új módszereket találjanak a saját céljaik felé.

az egykori és jövőbeli király előbukkan a második világháborúból és annak borzalmaiból: White állítólag Hitler elleni ellenállás cselekedeteként írta. (Írországba menekült, ahelyett, hogy harcolt volna a háborúban, azzal az indokkal, hogy senkinek sem lenne jó, ha ágyútöltelékként halna meg.) Merlyn didaktikus alakján keresztül White azt állítja, hogy a háború szükséges az atrocitások megállításához, és hogy ha eléggé biztos vagy a saját biztonságodban — vagyis ha elég gazdag vagy ahhoz, hogy páncélod és lovad legyen Arthur napjaiban, vagy egy szilva mező pozíció a második világháborúban — a háború mélyen kielégítő, sőt szórakoztató is lehet. Azt állítja, hogy az emberiség elválaszthatatlanul vonzódik az erőszakhoz, de azt is, hogy minden háború szörnyű és gonosz.

viszont White Arthur őrülten küzd ezzel a háborús paradoxonnal, amikor megpróbálja kitalálni, hogyan kezelje állapotát, miközben bűnrészes a lehető legkevesebb halálesetben, miközben lovagjai egymás között veszekednek, és a csata dicsőségére vágynak.de végül Arthur megbukik, és az állam összeomlik egy családi tragédia miatt — és amiatt, ami Lancelot-tal történik.

White legnagyobb eredménye tragikus, megtört Lancelotja

Arthur családja évszázadok óta a bukása. A 12.század óta Arthur végzete fia, Mordred kezébe került, akit féltestvére, Morgause apja (anélkül, hogy tudta volna, ki ő, a legtöbb változatban). És ugyanennyi ideig uralkodását a legnagyobb lovagja, Lancelot és felesége, Guinevere közötti udvarias szerelem gyötörte. Lancelot alakjában találja White legnagyobb irodalmi eredményét.

az olyan trubadúrok számára, mint Chronetitien de Troyes, aki segített Lancelotnak az Arthur-legendába való bekerülésében (ő egy viszonylag késői kiegészítés; eredetileg Arthur legnagyobb lovagja Gawain volt), Lancelot szeretete Guinevere iránt nemes és gyönyörű volt, bár alkalmanként komikusan férfiatlan volt, és mindkét felet nem zavarta a törvénytelenség gondolata. Ez az ideál él tovább Tennyson tirra-lirra-Éneklő lovagi portréjában.de White központi forrása az egykori és jövőbeli király számára a 15. századi író, Thomas Malory, és Malory Lancelotot tragikus alaknak tartotta, akit Guinevere iránti tiltott szerelme és a király elárulása kínzott. White így hangsúlyozza a tragédiát, Lancelotját önutálattal tölti el, egy gyenge és megtört ember, aki egy lehetetlenül magas eszményt üldöz.

Lancelot, mondja White, van valami alapvető, hogy a psziché törött: “valami a szíve alján, amit tudott, és szégyellte, de amit nem értett. Nincs szükség arra, hogy megpróbáljuk megérteni. Nem kell olyan helyen bolyonganunk, amelyet ő inkább titokban tartott.”És bármi is ez a titkos szégyen, ez az, ami arra sarkallja Lancelot-ot, hogy a világ legnagyobb lovagjává váljon, hogy minden kihívást vállaljon, és elkerülje a szükségtelen halált. “Szívében kegyetlenséget és gyávaságot érzett-írja White -, ami bátorrá és kedvessé tette.”

White soha nem engedi be kifejezetten az olvasókat Lancelot titkába — míg jegyzeteiben azzal a gondolattal játszott, hogy Lancelot meleg lehet, egy ilyen ötlet szigorúan szubtextuális marad—, de nehéz itt nem életrajzi olvasatra jutni. White meleg volt, bezárkózott, és szadista késztetései voltak, és bántalmazó szülei. Mindez együtt mélységesen szégyellte magát.

válaszul White szigorú önkontrollt gyakorolt. Elszigetelte magát. Nem volt hajlandó megverni tanítványait a magán fiúiskolában, ahol tanított, bár ez akkoriban bevett gyakorlat volt. Megpróbált kiképezni egy goshawkot, nyilvánvalóan azért, mert úgy gondolta, hogy ha részt vehet egy vadász ragadozó madár tiszta vadságában és erőszakában, akkor erkölcsileg tiszta és bűntelen módon kielégítheti szadizmusát. De nem igazán értette, hogyan kell kiképezni a goshawkokat, és végül nagyon rosszul bánt vele. 55 éves korában, két évvel azelőtt, hogy meghalna szívelégtelenségben, azt írta: “arra számítok, hogy meglehetősen jó halált fogok okozni. A halál lényege a magány, és ebben rengeteget gyakoroltam.”

viszont White Lancelotja elszigeteli magát a világtól, hogy a lovagságnak szentelje magát, annál jobb, hogy pótolja sötét titkát. Mélyen szerelmes Arthurba és a lovagi ideálba, amelyet Arthur képvisel (függetlenül attól, hogy ez a szerelem romantikus vagy plátói, az olvasóra marad), és először neheztel Guinevere-re, amiért Arthur jobb kezénél bitorolta a helyét. Csak miután kegyetlen volt vele és bántotta őt, jön, hogy őt, mint egy személy, és beleszeret vele is.Lancelot álma az, hogy annak ellenére, hogy a benne lévő dolog megtört, képes lehet a világ legnagyobb lovagjává válni, és csodákat tenni Isten nevében. A Szexuális tisztaságot alapvetőnek tartja ebben a munkában: ahhoz, hogy a világ legnagyobb lovagja lehessen, tisztának kell lennie; Szűznek kell lennie. Tehát amikor Elaine, a lily Szobalány drogozik és megerőszakolja, elpusztul. “Elloptad a csodáimat” – mondja sírva. “Elloptad, hogy én vagyok a legjobb lovag.”aztán, mivel úgy gondolja, hogy elvesztette a tisztaság minden reményét, lelovagol, és viszonyt kezd Guinevere-vel. És ez az a viszony, amit Mordred végül arra használ, hogy elpusztítsa Arthurt. Kapcsolatuk hazaárulás, és ha Arthur azt akarja, hogy működjön a jogállamisága, nem bocsáthat meg egyszerűen a legjobb barátjának és feleségének, amennyire csak akar. Ehelyett Arthur és Lancelot akaratuk ellenére háborúba keverednek, Mordred mindkét oldalt a másik ellen játssza.

az egykor és jövendőbeli királyt fájdalmas lenne elolvasni, ha nem lenne olyan vicces és gyönyörű

Lancelot küzdelme megismétli a miniatűr Arthur harcát az állammal. Mindkét férfit felemészti az erőszak problémája és az, hogy mennyire vonzó, és mindketten elhatározták, hogy olyan eszméket és rendszereket hoznak létre, amelyek megakadályozzák őket abban, hogy megadják magukat, Lancelot személyesen és Arthur politikailag.

történeteik úgy érzik, mint egy írói elme terméke, amely érzelmileg hajlamos az erőszakra és a Szexuális tabuk megtörésére, de intellektuálisan és erkölcsileg felháborodik. Újra és újra átfordul a probléma: hogyan lehet ezt kijavítani? Hogyan lehet tökéletesíteni az embert? Hogyan lehetünk olyanok, mint a libák?az eredmény egy szomorú, magányos és gyönyörű könyv, amely átalakítja a régi és tiszteletreméltó Arthur-legendát a hatalom és az erőszak használatának filozófiai vizsgálatává, mind személyesen, mind politikailag. Helyenként kicsit fájdalmas olvasni, mert White magányossága és zavartsága olyan tapintható, de hatalmas melegséggel, gyengédséggel és szelíd humorral is befekteti a történetet. Ott van az öröm, a fiatal szemölcs tanulás úszni a király a hal, és a képregény játék lovagok küzd lassított, mert a páncél olyan nehéz, hogy nem tudják tölteni gyorsan egymásra.

Ez egy szép és átgondolt könyv. És ha olyan Arthur király történetet keres, amely egyszerre rezonáns és jól kidolgozott, akkor valószínűleg jobban kihasználja az idejét, mint az új Guy Ritchie film.